Elég későn van, nem tudok aludni, de igazság szerint nem is akarok. Szeretem az éjszakát, ez a kedvenc "napszakom". Ahogy beszűrődik az utcalámpák fénye az ablakon, az a pár autós akik nagy ritkán elhúznak az úton, az elsuhanó macskaárnyak, gyönyörű. Legszivesebben belassítanám az időt, tartson ki minél tovább a sötét, aludják ki magukat az alvók és éljék ki magukat a csöndes gyönyörködők. Ilyenkor lehet a legjobbakat olvasni, rajzolni, gondolkodni, más képek jelennek meg, mint nappal. Lehet, hogy az agy a kevesebb fény miatt nagyobb munkát fektet a dolgok elképzelésébe és ezért olyan szépek a fejben kavargók. Senki nem akar betolakodni a kis világunkba, hogy felszedegesse a gondatlanul elejtett hibáinkat, amikből erőt nyer magának. Aki nem ezért lép az életünkbe, már alszik és örülünk, hogy alszik, megnyugtató, enyhe mosolyt csal elő. Ilyenkor lelassul minden, nem rohan semmi, a Hold is szép komótosan vándorol, nem zavar, nem süti ki a szemünket, ha belenézünk, nem izzaszt le, hagyja, hogy megcsodáljuk, hogy lássuk a határait. Nem fontosak már azok a dolgok, amiért nappal rohanunk, most más van, idő, nyugalom, élet. Az sem fontos, ha írás közben egyes szám első személyből többes számra váltok. Szövetségben vagyunk,én és az éjjel, én örülök neki, hogy van és ezeket érzem, ő pedig hálás nekem, hogy még ébren vagyok és megmutathat mindent.

Szóval nálam ez ilyen...

Elég eseménydús hét áll mögöttem. Vége a nyugodt hétköznapoknak, siratom a lustálkodást de egyúttal élvezem, hogy történnek a dolgok. Múlt héten megvolt a beköltözés a kollégiumba, feltünően simán ment, nem kellett órákat sorban állni, tolongani. Gyanús volt. Aztán este megkaptuk a feketelevest. Két órán át magyarázták nekünk - tűzvédelmi oktatás keretében - , hogy ne hozzunk be szakadt vezetékű szendvicssütőt, hogyan értesítsük a tűzoltókat tűz esetén stb. Csupa érdekes és hasznos dolog, amiről 18-25 éves fiatalok nem is tudtak eddig. Aztán kocsmázás. Na az speciel jó volt, kongázás, csocsózás, beszélgetés... Ismét összehozott a sors maguktól elájuló, álomvilágban élő emberekkel. Akiknek minden mondatuk meg van komponálva jó előre, próbálják mindenkibe belesulykolni azt a képet, amit magukról felállítottak a fejükben, ami csakis ott létezik. Imádok ilyen emberekkel beszélgetni, cinikus, apró megjegyzéseket tenni, amit persze észre sem vesznek, de én élvezem.

Másnap meg egyből haza, mert kezdődött a Rocktóberfeszt. Kimentünk jó hamar, bámészkodni. Sikerült négy sört becsempésznem, eddig ez a rekord. Mivel játszott az Edda is sok 40-es, 50-es volt, de ez lényegtelen. Minket a Kispál vonzott oda elsősorban, de ők későn kezdtek szóval belenéztem ebbe-abba. A Fish nevű zenekarnak az volt a szerencséje, hogy akkor nem játszott más zenekar, szóval nézték őket páran. én nem sokáig bírtam, nem mondanám rá, hogy szar. Rosszabb. Semmilyen, ezer meg egy zenekar játszik ugyanilyet, nemrég olvastam velük interjút, hőzöngött az énekes, hogy mindig mindenütt ugyanazok játszanak nagyszínpadokon. Szóval olyanok akik letettek az asztalra nem egy nem két lemezt, egyediek, van mondanivalójuk stb. és azért vannak ott, mert nincs, aki több embert megmozgat. nem volt túl szimpatikus. Volt előtte Kaukázus is, én őket nem nagyon bírom, de ismerem a dalaikat, most egész korrektek voltak. Aztán sörözgetés, tiszteletkörök régi ismerősökkel, örülés pár embernek, kesergés a Jurij énekesével, ilyenek.Az Edda szokásához híven eladta a szart. A Kispál átlagosan jó volt. Semmi extra. Ezerszer jobb bulikat csinálnak önálló koncerteken. Itt a legnagyobb örömöt a Kényszer, érdek... eljátszása jelentette nekem. Amit a legjobban élveztem a koncertek közül, az a Jurij előadása volt. Lelkesen, mosolyogva kurvajó számokat játszottak. Jó kis dalaik vannak. Kb. ennyi volt.

Most meg ledöntött a betegség. Biztos azért, mert műanyag pohár helyett üvegpohárban (!!!) adtak bort a Rocktóberen, ami sok az sok. Majd jövök, egészségesen.

Vége ennek a nyáriszünetnek is, pont úgy, ahogy az összes többinek. Nem is nagyon bánom, mert kezdődik az ősz, velem a nagy dolgok sosem nyáron történnek. Úgy is mondhatnám, hogy nyári álmot alszok ilyenkor. Aztán előbújok most a barlangomból és pont úgy, ahogy tavasz elején a medvék az ételt, elkezdem gyűjteni az élményeket, mert bizony a nyáron feléltem a tartalékot. Előbbi két magvas bejegyzésemben említettem, hogy találkoztam régi ismerőssel, régen szerelem volt, ma már csak kedves ismerős, akire mindig boldogan fogok emlékezni, átlendülve a vélt vagy valós sérelmeken. De örülök, hogy jóban maradtunk, pár havonta leülünk beszélgetni, sörözni. Olyan akkor még mindig, mintha megállna az idő, vagy felborulna a percek, másodpercek közötti rend, 4 óra eltelik 30 perc alatt úgy érzem. És olyankor azt is érzem, hogy érdemes filmeket nézni, olvasni, zenét hallgatni, gondolkodni, mert ott ül előttem akivel megbeszélhetem, belemerülhetek komoly dolgokba is, akit igazán érdekel, hogy mit mondok, engem pedig az ő véleménye érdekel, és fordítva. Szóval egy-egy ilyen beszélgetés ad egy jókora lökést. Hiába, hagyni kell dolgozni az időt és kibogozódnak a csomók. Ma már csak kis haragot érzek magam iránt, hogy ezt a nagyszerű lehetőséget, amit az élet felkínált eme lány személyében veszni hagytam. Na mindegy.

Szóval ez a nyár is csak olyan volt mint a többi, olvasás, gitározás, bambulás. Jövő héttől beindul a koncertrejárás szezonja, Rocktóberfeszt lesz ugyanis, szeptemberben. Így megy ez. Holnap meg beköltözök a koliba. Ezért ma a készülődés foglalja le az időmet. Ennyi. Most.

Húúha, ma találkoztam egy régi ismrőssel. Boldog vagyok.

Húúha, holnap találkozok egy régi ismerőssel. Izgatott vagyok

Augusztus 31 van. Nálam ez piros betűs ünnep, majdnem egy szinten van a születésnappal vagy a szilveszterrel. Hogy mit ünneplek. Hát azt, hogy vége az utolsó nyári hónapnak és lassan elkezdődik az én hőnszeretett évszakom, az ősz. Nem tudom, miért imádom ennyire, lehet azért, mert én is őszi eresztés vagyok. Sokan nem szeretik, hogy elmúlás, hideg meg minden. De pont ez a jó benne, süt még a Nap, de nincs gatyarohasztó meleg, Isten nem vár már senkit. Ennek az évszaknak a hangulata a legalkalmasabb arra is, hogy átgondolja az ember, hol is tart, a múltba révedjen, visszagondoljon számára kedves emlékekre vagy arra, hogy mikor ment el egyik-másik hajó. Lassan alma- és szőlőillat terjeng a levegőben, felzúgnak a láncfűrészek, csípősek a hajnalok, hűvösek az esték, és ilyenkor legszebb a naplemente. A természet felkészül az alvásra. Én meg állandóan mosolygok, ott belül.

Szóval élvezzétek, jó lesz.

Nemrégiben, mikor napokig 30 fok fölött volt a hőmérséklet eléggé agyamra ment a hőség. Azon kezdtem el filózni, hogy vajon miért van ilyen rohadtul meleg? És az agylagyulás következtében arra jutottam, hogy azért, mert Isten vendéget vár. Valakit, aki majdnem olyan nagyhatalmú, mint Ő, vagy egy másik univerzumból érkezőt. Na már most, ugye ha vendég érkezik illik valamivel megkínálni, pláne ha nagy út van mögötte. Akkor az ebédmeghívás a minimum. Mi se adunk nyers húst a 200 km-t utazó rokonnak, hanem jól átsütött, meleg étellel várjuk. Isten ezt a vendéget bizony emberrel kínálja meg, és nem szolgál fel neki nyers embert, hanem jól átsütött, meleg emberrel várja. Szóval ezért van néha olyan dögmeleg és mikor mondjuk, hogy "megsülök" nem is sejtjük, hogy milyen közel járunk az igazsághoz.

Van valaki, akinek nem félek elmesélni az ehhez hasonló marhaságaimat. Elmondtam hát neki  ezt a nagy megfejtést, mire ő egyből elkezdte szavalni, hogy:

"a Föld tányér és hogy azon az emberek és a kövek lesznek a mannához a köret"

Nekem ez eszembe sem jutott, mikor ezen agyaltam. Hát így fejtettük mi ketten meg a kánikula nevű jelenség valódi okát.

Ma olvastam egy cikket miszerint az ember nevű állatfaj hím egyedeinek napjai meg vannak számlálva. Legalábbis pár kutató ezt mondja. A férfiakban található Y kromoszóma egyre zsugorodik és ez a folyamat addig tart majd amíg el nem tűnik teljesen. Így is már csak 78 gént tartalmaz míg az X kromoszóma 1500-at. Nincs Y kromoszóma. Nincs férfi. Pont úgy mint egy Észak-Amerikában élő gyíkfajnál, ahol csak nőstények vannak. Már csak 125 000 évünk van hátra. De a nők egy mutáció miatt tudnak majd szaporodni. De szerintem ennek azért elég csekély az esélye, mi lenne az italgyártókkal, a kocsmákkal, a futballklubokkal?! Aztán majd állatkertekben fogják mutogatni a férfiakat, mint erősen veszélyeztetett faj?! Ez csak úgy leírtam érdekességképpen.

A másik dolog: sikerült sajnos elpusztítanom egy madarat. De úgy, ahogy szerintem még senki. Lefekvés előtt zártam be az ablakomat, csak bukóra volt nyitva. Szóval zárom be és egyszercsak nagy csapkodásra lettem figyelmes. Nézek mindenfelé, nem találom a zaj forrását. Aztán látom, hogy odazártam egy madár fejét az ablakkal és az csapkod, bent ült az idiótája. Gyorsan kinyitottam, beesett a szobámba, vergődött egy kicsit aztán elpusztult. Sajnáltam nagyon, de hát ez van. Ha zárja be az ember a szobája ablakát fél kettő körül, nem az jár a fejében, hogy ellenőrizze, nincs-e madár az ablakban.

És most alvás. De előtte ellenőrzés.

"...de fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd, mellé leülök..."

"...és szerelemnek hívják, ha kijön a lélek az ólból..."

"...a semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalanul vacog..."

Első ránézésre megmondanád, hogy melyik a kakukktojás? Van kakukktojás?

Na megjöttek a rokonok. Aus Deutschland. Megvolt a szokásos jópofizás, mosolygás, hogy milyen jó pólót kaptam, már megint, persze sosem fogom hordani, utálom mikor más vesz ruhát nekem. Örülök egyébként, hogy itt vannak legalább kicsit felpezsdül az élet, meg hát rokonok, na. Ja és persze a legjobb a közös gitározás nagybátyámmal. Felkelő Nap Háza, Stones, Dylan, Cat Stevens. Mikor megjöttek mondta, hogy hallott egy nagyon jó dalt a rádióban, ajjajjajoztak benne. Egyből rávágtam csillogó szemekkel, hogy az bizony a Quimby lesz és azon nyomban el is gitároztam neki, van ízlése az öregnek. Viszont most, hogy majdnem megduplázódott a ház lakóinak száma eléggé leszűkült a mozgásterem. Mert mit ér a korlátlan sörfogyasztás lehetősége, ha korlátolt a mosdó használata. Tisztálkodós nép a német, az nem baj, de amit lerendezhet 15 perc alatt ő 45 perc alatt végzi el.

Egyébként mostanában amúgy is egyre inkább érzem, hogy zsugorodik körülöttem a világ. Egyre kevesebb emberrel tudok értelmesen beszélgetni, koncerteken is egyre kevésbé érzem otthonosan magam, a sok tizenéves, kockáscipős, sálas kisgyerek között, akik 3 sörtől már azt se tudják, hogy milyen rendezvényen vannak, csak sikítják, hogy "beckzolííí". Kiváncsi lennék, hogy elgondolkodtak-e egyszer is a számok mondanivalóján, vagy csak hallgatják őket? Na mindegy.

Erre a világbeszűkülős dologra visszatérve, a lányok terén is ezt érzem... és most bájos kis történet következik, amiben a blog írója megállapítja, hogy közte és a tőle pár évvel fiatalabb lányok között bizony generációs szakadék tátong. Szóval, még májusban csoporttársammal elindultunk a MEN-re szokás szerint. Ültünk, ittunk, régi ismerősökkel beszélgettünk, mígnem csoporttársam, nevezzük őt T.-nek kiszúrt két lányt, akik nem messze ültek és elég unott képük volt. Rávett, hogy menjek oda. Nem vagyok az a nyomulós fajta, de ha iszok, könnyedén rá lehet venni mindenre. Szóval odamentem, mivel nekem akkor ott mindenképpen meg kellett kérdeznem az egyiket, hogy miért fehérebb az ő hegyaljás karszalagja mint az enyém, az eléggé részeg T. meg már ült is melléjük, és akkor már én is. Próbáltam valami értelmes dologról beszélni velük, aztán meg zenéről stb. elvégre mégiscsak zenei rendezvény. De nem mutattak nagy érdeklődést semmilyen téma iránt. Mígnem T., aki eléggé részeg volt megkérdezte tőlük, hogy "mikor dugtatok utoljára?" (vulgáris, de én a történeti hűség híve vagyok). Na ekkor aztán felélénkültek,  hogy "hűűűűlyee nem is ismersz és ilyeneket kérdezel", összenéztek, nevettek, játszották a megbotránkozottat. Holott erre a kérdésre vártak az elejétől, hogy bizonyíthassák, hogy ők igenis élik az életet, és bátran megmondhassák egy vadidegennek ezt, persze egy kis nógatás után. És kialakíthassanak magukról egy olyan képet a másikban, amilyennek akarnak látszani. Vagány, klassz csajok (nem lányok, csajok). Aztán én szép csendben eloldalogtam, mivel kezdődött a Kispál. Aztán hazafelé, hajnalban elgondolkodtam azon, hogy én soha nem fogom azt kérdezni senkitől, hogy "mikor dugtál utoljára?", olyantól se akit ezer éve ismerek, nem azért mert szégyellném megkérdezni, de egyszerűen nem vagyok olyan típus, akinek ez a mondat ki tudna bukni a száján. És azon is, hogy akik nem erre a kérdésre várnak, már mind foglaltak. Persze én sem ismerek minden embert. De mindent egybevetve nemigazán találom mostanában a helyem.

- Téged mi tesz boldoggá? - kérdezte. De nem komoly kérdés volt, nem volt rá jellemző. Tipikusan az a fajta ,aki azért kérdez, hogy utána ő is elmondhassa ami vele történt, ami miatt ő boldog.

- Hogy mi tesz boldoggá? Hát ez. Nézd meg, ülünk itt a fűben, messze a falutól, csak pár ház teteje látszik. Meg a templomtorony. Ez a verőfényes napsütés, de nincs már meleg, kicsit fázok is. Napos idő, de pulóver kell, ez a kedvencem. Látod ott a szemközti domb felett az ölyveket? Ott a tarló felett. Nyár elején még csak ketten köröztek, most már hárman, felnőtt a kicsi. Hogy próbálják a kisebb madarak elüldözni őket, de tudomást sem vesznek róluk. És nézd a felhőket, milyen gyorsan mozognak, sietnek valahova. Az ott ni, az a kedvencem most, az a mackó alakú. Biztos ez az élénk szél sietteti őket. Szeretem ha így fúj.

-Aha, értem. Képzeld, nyertem tegnap a lottón. Nem túl sokat, csak hármasom volt. De jól jön most.

-Tényleg? - mondta, de nem nézett rá, a kedvenc felhőjét figyelte, a mackó alakút.

-Tényleg. Jó, mi?

- Akkor vegyél nekem egy felhőt. - és elképzelte milyen lehet ott fent ülni, nézni a tájat és hagyni, hogy vigye a szél.

Az utóbbi írások elég borús hangulatúra sikeredtek, úgyhogy most csak írok összevissza, ami történt velem mostanában, arról. Mer' néha ilyen is kell. Meg emlékezzek rá, 13 év múlva is, ha visszaolvasom, mondjuk nem történt semmi emlékezetes. Hogy min lepődtem meg? Azt majd a végén, az utolsó reklámszünet után.

Hol is kezdjem? Hol is kezdjem? Ja igen, néztem ma a Duna TV-n egy dokumentumfilmet egy böllérversenyen induló és ott második helyezést elérő csapatról. Valami kis faluból mentek, tök egyszerű emberek, akik a saját megyéjükön kívül is alig jártak még és behatárolt kis életük nagy lehetőségét ragadták meg. Nagyon boldogok voltak, nekem is jó kedvem lett ahogy néztem. Amúgyis imádom az ilyen filmeket, amikben teljesen egyszerű embereket mutatnak be, akik nem játszák meg magukat, nem próbálják leplezni, a tájszólásukat, nem vigyáznak, hogy és-t mondjanak oszt' helyett. Sok van ilyen a normálisabb csatornákon, sokkal jobbak, mint a hülye sorozatok a többin. A film előtt füvet nyírtam, mert nemsokára jönnek rokonok. Aus Deutschland. Jó lesz, mert: egyrészt németek lévén hoznak sok sört, másrészt itthon veszik a sört és Borsodit, haramdrészt nagybátyámmal ilyenkor nagy gitárpárbajokat szoktunk vívni kint esténként, Neil Young, Bob Dylan, akiket ő szeret. Hol tartottam? Fűnyírás. Nem volt egyszerű, mert nagy az udvar, ez a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy megpróbáltak ezen fontos munka közben szabotálni. A gonosz imádkozó sáskák. Kettő miatt is le kellett hirtelen állítani a fűnyírót, különben rájuk toltam volna. De sáska életben maradt, fű pedig lenyírva. Látszik az idő múlása régen vidáman áttoltam volna rajtuk és megkerestem volna a darabjaikat. Mivel a kisgyerek legfőbb tevékenységei közé tartozik az állatkínzás, és én rendes kisgyerek voltam. Cigiztettünk békát, csúzliztunk madarat, fogtunk gőtét. Ma már nem bántok még egy pókot sem. Szóval látszik az idő múlása. De én ott veszem észre legjobban, hogy a TV-ben már nem 10-15 évvel idősebb bácsik kergetik a focilabdát, hanem nálam fiatalabb gyerekek.

Voltam tegnap Miskolcon, ami azért említésre méltó, mert láttam valamit, amit le is fogok írni ide és a blog történetének legdurvább és leghihetetlenebb mondata lesz az amibe belefoglalom. Amúgy csak könyveket vettem meg nosztalgiáztam kicsit, meg haleleség is kellett. Szóóóval. Nem is, ez megérdemel egy új bekezdést. Csak le ne fagyjon a gép, mikor leírom.

Szóóóval. Leültem elszívni egy cigit és úgy tettem mint aki fontos dolgai intézése közben megpihen pár percre. Elsétált mellettem egy srác. Rajta egy póló. Rózsaszín. Ez még nem baj. De. Erre a pólóra nem más volt írva, mint az, hogy: "Metallica". Hagyok időt feldolgozni... Rózsaszín Metallica póló. Azt hittem beh*gyozok. Miféle ember, aki megvesz ilyet?! Én eddig azt hittem, hogy ez kizárásos alapon működik, aki a Metallicát szereti, annyira, hogy megveszi a pólójukat, az nem hord rózsaszínt. Összedöntött ez a srác bennem egy világnézetet és továbbsétált anélkül, hogy bármit is sejtett volna. A köcsögje. Mi jön még? Rasztás skinhead? Melírozott hajú metálos?? Ki vagyok akadva ezen. Nem is bírok már írni. Hjajj, éljenek a blogok, meg a fekete Metallica pólós emberek.

Azon tűnődöm éppen, hogy vajon mi a jobb? Átélni, megtapasztalni valamit, aztán elveszteni és úgy tovább élni? Vagy úgy létezni, hogy ebben a valamiben nem is volt részünk? Elsőre könnyűnek tűnik e kérdés megválaszolása. De talán nem is olyan egyszerű. Tűnődjünk együtt:

Gondolom te egyből rávágnád, hogy az első lehetőség a megoldás. Hiszen tapasztalni, átélni, aztán erre emlékezni, tanulni a hibából, dicsekedve elmesélni, vagy hallgatni róla és magadban töprengeni, hogy hogyan is volt. Valami ilyesmi jelenti az életet, magányos perceinkben elgondolkodhatunk az események alakulásán és -jellemtől függően- túlléphetünk a dolgon, nyugtázva, hogy "hát van ilyen" vagy rágódhatunk rajta és szidhatjuk magunkat, az elcseszett természetünket, vagy azt ami miatt már nincs az, ami volt. Vagy örülünk, hogy volt benne részünk vagy sírunk, hogy már nincs benne részünk. Pár hónapja még én is gondolkodás nélkül ezt az "opciót" támogattam, "persze éljük át". Na de, itt most jön a csavar és a védelem felszólal a másik lehetőség mellett.

Nem jobb-e úgy élni, hogy viszonylag ingerszegény a környezet? Kisgyerekként boldog utoljára az ember őszintén -kivéve talán az igazán szerelmeseket-, amikor még nem érdekli őket az ellenkező nem, nincsenek nagy összeveszések a barátokkal, nincs olyan ok, ami miatt ne békülnének, ki ha az egyik fél átmegy a másikhoz, hogy menjenek biciklizni, nincsenek is barátok. Csak játszótársak. Csak a család, akik feltétel nélkül szeretnek.  "Boldog, aki lelki szegény." (én többek közt így értelmezem ezt a sort, de lehet még százféleképpen) Vajon ennék-e pl. a világ legfinomabb csokijából, ha tudom, hogy utána nem ehetek belőle soha többet? Szerintem csak az tud igazán magányos lenni, aki előtte átélte már, hogy milyen tartozni valakihez. De nem ezekről a futó, pár hetes "szerelmekről" beszélek, hanem úgy igazán, mint amikor úgy érzed, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ketten vagytok, és hogy egész életedben arra készültél eddig, hogy őt boldoggá tedd és ő is azért van, hogy ő téged és nincs megjátszás, a hibák letakarása stb. Amíg ezt át nem éli az ember addig tudja, hogy valami nincs, de nem tudja pontosan, hogy mi, nem tudja pontosan körberajzolni, csak egy nagy homályos folt. Így elviselhetőbb. Viszont, ha volt benne része pontosan tudja, hogy mi az a konkrét dolog ami hiányzik és mivel pontosan tudja sokszorosára erősödik az érzés. És a végén, már azt kivánja, hogy bár csak meg se történt volna. Hisz egy pillanatra látta az erdőben, ahol bóklászott világ életében az ösvényt, ami kivezet a napos, virágokkal teli tisztásra, ahol meg van terítva a piknikhez és megnyugtató szellő fúj. A saját hülyesége miatt viszont nem erre indul, vagyis de, megpihen kicsit, harap pár falatot, szól pár kedves szót majd vissza be a bozótosba és elveszíti az ösvényt, aztán annyi.  Rágódik rajta, hogy miért is tette ezt. Szarik rá, hogy volt, az érdekli, hogy már nem olyan.

Szóval szerintem nehéz ez.

Kedves nem létező olvasóim, legyetek szivesek állást foglalni, érdekel.

Ma valami egészen másról akartam írni, de közbejött valami. Mégpedig az, hogy meghalt egy ember. Valaki, akinek a távoztával megint egy fokkal rosszabb lett a világ. Nem akarok hosszú megemlékezést írni, életúttal, a dalai kivesézésével, azt úgyis megteszik az újságírók, meg azok, akik nálam jobban fogalmaznak, de gondoltam írok egy kicsit róla itt, mivel szeretem a dalait és mint ember is nagyon szimpatikus volt. Szóval Cseh Tamás...

Először akkor találkoztam a nevével, mikor a Dob+basszusban a Budapest című dalát elemezgették. Valamilyen teljesen téves meggyőződésből én akkor azt hittem, hogy ő olyan Aradszky-Koós stílusú előadó, táncdalok, playback, haknik stb. Furcsállottam is, hogy mit keres a műsorban. Aztán mikor elkezdődött és meghallottam a Budapestet tátva maradt a szám. Lenyűgözött az az egyszerűség, az a természetesség és bár csak egy szál gitárral adták elő, ő és Másik János, mégis az egész testemet átjárta a dal. Utána be is szereztem a Levél nővéremnek című lemezt, amolyan próbaként, hogy a többi is tetszik-e és nem csalódtam. Aztán jött az összes lemeze sorban. Azokon pedig olyan dalok, amik visszavonhatatlanul rákerültek az én képzeletbeli "best of" lemezemre. Csönded vagyok, Nincsen más, Rajtammaradt télikabát, Jobbik részem...

Habár zeneileg egészen egyszerű dalai voltak, mégis megvolt a hangulatuk, karakterük, ami miatt az első másodperc után rá lehet ismerni. Erre kevés előadó képes. Bereményivel és Másik Jánossal külön kis szigete a magyar zenének és ha a hallgató erre a kis szigetre téved nemigen akar már visszatérni.

Be is fejezem itt, mert érdemesebb hallgatni a dalait, mint beszélni róluk.  És ezen dalok  előadójára, Cseh Tamásra pedig érdemes emlékezni évek múlva is.

Ez a nap is úgy indult, ahogy az összes többi...

...és úgy is fejeződik be.

Fura valami, ez az internet. Rengeteg előnye van és szinte már nélkülözhetetlen. Ez tény. De, szerintem rengeteg dologtól meg is foszt. Zenefanatikus lévén, én a zene felől közelítem meg a dolgot.

Szép és jó és marhára örülök neki, hogy mindenféle zenét ami csak megtetszik vagy érdekesnek tűnik le tudok tölteni, olyan koncertfelvételekhez, régi felvételekhez, kezdő zenekarok demóihoz jutok hozzá, amikre esélyem se lenne szert tenni net nélkül. De. Van nekem ezzel egyetlenegy nagy problémám. Mégpedig az, hogy személytelenné vált az egész. El is mondom miért, ha hülyén hangzik így elsőre. Egyrészt, nem létezik fizikai valójában, nem tudom megfogni, mint a cd-t, márpedig én konzervatív típus vagyok, fiú létemre a lányok tetszenek, nem hordok rózsaszín pólót és szeretem a kézzelfogható dolgokat. Jóó kiírhatom cd-re, de az pénz, idő, én meg főiskolás. A másik dolog, hogy olyan mértékben áramlik a gépemre a zene, hogy egyszerűen nincs időm egy albumba belemélyedni, végighallgatni többször, megvárni míg megszokja és megszereti a fülem, mert már találtam is valami mást, ami szintén érdekel. Emlékszem, régen, mikor megkaptam az első Kispál cd-t (Naphoz Holddal-zseniális) elsőre olyan gondolatok keringtek, hogy "mi ez a szar?", "mit énekel?". Aztán elővettem még, mert nem tudtam mit hallgatni és fokozatosan belopta magát a szívem minden sarkába. Persze nem muszáj letölteni annyi zenét. De engem zavar, hogy itt vannak a korlátlan lehetőségek és nem használom ki, ki tudja mikor bukkanok valami nagyszerűre. Ezért csak töltök, csak töltök.

Na és a legnagyobb gond:

Régen, mikor még 1000 Ft-ért írtak cd-t a kiváltságosok, akik nettel rendelkeztek és elég nehezen lehetett hozzájutni az általam jónak ítélt zenekarok lemezeihez - nem mindig egyezik az ízlésem a közízléssel -, szóval akkoriban minden egyes lemeznek úgy örültem, hogy nagyon.

És kötődik mindegyikhez egy hangulat, egy évszak, egy történet, egy ember, egy jó vagy rossz emlék. Nem nagy dolgok. De ezeket visszaidézem, mikor hallgatom az adott lemezt, és felevenedik az a kis valami, ami máskor eszembe se jut. Annak a korszaknak minden szép és csúnya oldala. Ezekből a kis emlékfoszlányokból (is) összeáll egy történet, ami miatt érzem, hogy élek. Ettől pedig boldog leszek én. Egy kis történet, hogy érthető legyen mire gondolok: ha felteszem a 30Y-tól az Egy perccel tovább albumot (ami szerintem máig a legszerethetőbb lemezük) eszembe jut, hogy pár éve egy februári reggelen -15 fokban fél órát fagyoskodtam és vártam arra az akkor számomra nagyon fontos személyre, aki megigérte, hogy kiírja és elhozza. Hiába vártam nem jött. Aztán este felhívott, hogy lefagyott miattam a keze-lába-orra-füle és jól átvertem. Utólag kiderült, hogy mindketten ott voltunk, csak ő az épület másik oldalánál várt és fagyoskodott. Szóval ilyenek, nem nagy durranások. De nekem fontosak, hiszen ebből kiindulva egy csomó más is eszembe jut, és nem gyilkolja le az idő az emlékeket.

Most meg letöltöm, mappába teszem, hallgatom kicsit és jön is a következő, szép sorban. Egyszóval: nekem nem mindig jó korlátok nélkül.

Nnnnaa. Itt az ideje, hogy belerúgjak egy jó nagyot a blogba, amitől egy ideig repül, pörögve és közben potyognak ki belőle a bejegyzések egymás után. Jó sok idő eltelt a legutóbbi, magvas írás óta. Mindig elcsodálkozok, hogy milyen gyorsan repül az idő. Hiába, ilyen vagyok, engem ez lenyűgöz, mint ahogy a felhő, a fák, vagy az, hogy az ember milyen kényelmes vackot fejlesztett ki magának az évezredek során (ez alatt az ágyat értem). Szerintem ezek a hétköznapi dolgok - amik már fel sem tűnnek, úgy megszoktuk, hogy vannak - a legszebbek. Attól, hogy jelen vannak, amióta az eszünket tudjuk, még lehetnek csodálatosak. Azért mondom ezt, mert egy csomó mindenkinek fel sem tűnik már, pedig mennyivel szebbé tehetjük a napunkat, ha az ilyen apró dolgokra rácsodálkozunk és elgondolkodunk a szépségén. Gondolj bele, nem léteznének virágok, csak a zöld fű mindenütt. Aztán egyszercsak a semmiből kinőne egy pitypang, egy egészen átlagos kis, sárga virág... rohanna mindenki, hogy lássa „A” pitypangot és elmondhassa magáról, hogy ott volt és mindenki lelkes, boldog és izgatott lenne. Most meg, rá se néznek az emberek, csak azért, mert sok van belőle és mindenki látott már ezerszer ilyet. Na mindegy, ízlések és ficamok. Na ezt mind csak azért írtam mert: 1. éreztem a késztetést, hogy írjak valamit, de nem volt konkrét elképzelés. 2. épp ma mutattam valakinek egy szép felhőt, de ő "jaajj, ne fárassz!" felkiáltással és felhőrenemnézéssel válaszolt. 3. ez a mai nap egy különleges alkalom, de erről majd a közeljövőben.

Na jó, mára ennyi, késő van. Aztán majd még jelentkezem rendszeresen, ahogy azt illik. Lenne még pár dolog, de fáradt vagyok azok pontos és szakszerű megfogalmazásához. 

(A szerző ezen írás megalkotása közben egy, az ablakon berepülő, majd csőre rászálló lódarazsat (Vespa Crabro) Raid márkájú szúnyogriasztóval inzultált, majd kihasználva a rovar bágyadtságát, papuccsal agyonvert. Amúgy a lódarázs szép állat. Csak veszélyes. Szeressétek. De csak messziről.)

Egy ideig egyéb okok miatt szünetel a blogírás...

Úgy látom március. Mennyivel jobb hangulata lesz az embernek, hogy már nem februárt mutat a naptár, pedig csak 1 nap választja el a márciustól. Nálam ez azt jelenti, hogy végérvényesen, visszavonhatatlanul beindul a tornacipőszezon. Jöhet most már eső, fagy, hó az én lábamon bizony konzervcipő lesz, nem érdekel a szüleim tiltakozása, hogy még hideg van ahhoz. Leszámoltam a gonosz, fekete bakanccsal egészen november végéig. Ennyi elég is mára a boldogsághoz.

Nemrég volt "szerencsém" végignézni milyen rafinált csellel ejt csapdába a mi kis falusi elit alakulatunk egy veszett rókát. Épp a házunk előtt történt, lévén, hogy mi lakunk a falu végén és általában ide áramlik be az állatok serege. Próbálták lelőni az erdő szélén de nem ment, aztán a róka beszaladt a szomszéd hídja alá, a hidat eldugaszolták a két végén és valami gázt engedtek be. Másnap jöttek a kukások és elvitték a tetemet.  Nem biztos, hogy ilyen halált érdemelt volna, még ha veszett is volt. Jobb lett volna, ha állatorvos intézi el.

Ha már az állatorvosnál tartunk, sose fogom megérteni, miért akar a 15 év alatti korosztály nagy része állatorvos lenni?! Mer' hogy kamionos vagy űrhajós, az oké. De állatorvos? Az még rendben is van, hogy a 6 éves Tomika a családi összeröffenéseken szégyenlősen azt válaszolja a "Mi szeretnél lenni?" kérdésre, hogy "ájjatojvosz", majd szégyenlősen apja mögé bújik. De mit hisznek a hatodikos-hetedikes-nyolcadikos lányok és fiúk,akik szintén az állatok gyógyításának nemes feladatát tűzték ki életcélul, miközben egy giliszta, vagy az úttesten kilapított fecske mély undort kelt bennük. Hogy majd kézrátétellel, simogatással meggyógyítják a kitágult pupillájú kölyök kutyust? Hogy nem kell majd állatok bensőségei között túrkálni, férgekkel találkozni, életeket elvenni? És hogy az állat belül is olyan cuki mint kívül? Megnézik a bankos reklámot, amiben a jóképű doktor 10-kor, kialudtan, frissen beszambázik a rendelőbe, ahol az érte epekedő, ünnepien telt asszisztense és a kamasz kisállattulajdonos várja, majd együtt csodálkoznak a 20 kilós macska szépségén. Délután pedig, mikor már az összes állat meggyógyult, vígan zsíroznak a rendelőben amíg véget nem ér ez a csodás nap.  Én az állatorvosnak készülő gyerekeket az Animal Planet elé ültetném be, ott van valami állatmentős sorozat, nézzék azt és ha nem megy el a kedvük, hát legyen. Kiváncsi lennék, hogy az állatorvosnak készülők hány százaléka lett valóban az, biztos elenyészően kicsi. Nem baj az, ha álmodozik a gyerek, csak aztán ez fokozatosan elmarad mellőle és 22 évesen, mikor visszagondol, csak mosolyog, hogy mit is hihetett 10 éve, mint én most.

Most még az jutott eszembe,  nagy az esélye, hogy KisBalázs sem tűzoltó, katona, vagy vadakat terelő juhász lett, hanem valami aktakukac, mellé még párttag is. Sosem tudjuk meg. Pedig jó lett volna egy olyan vers is amiben kiderül. Még egy ok amiért kár József Attiláért.

Most aztán megcsillogtattam epés, illuziórombolós énemet. Whehehe. Ilyen napom van.

Isten óvja leendő családom!

Nnnna, alant azt írtam, hogy érzelmi szálakra koncentrálok, ma a fogorvosnő az idegszálakra koncentrált.A fogaiméra. Érzéstelenítő nélkül. Hát nem volt felemelő érzés. Ha valami filmben lettem volna, biztos, hogy tetszhalott állapotba kerülök és elkezdek repülő malacokról meg egy nagy pingvinről képzelődni, akin a fehér szín eluralkodik a fekete felett, a krákogásából fokozatosan emberi szavak lesznek, majd a végén kiderül, hogy ő a doktornő és annyit mond, hogy "készen vagyunk, nem is volt olyan rossz, ugye?" Én meg mondanék, valami nagyon csúnyát... A csekély 3 órás várakozásom alatt lefigyeltem az öreg nénit, amint kiflit zabál a foghúzás előtt, meg a Snickers-et evő kisfiút, aztán hosszasan bámultam a "Kérjük a fogászati kezelés előtt alaposan mosson fogat!" táblát és enyhe ellentmondásba keveredtem. Nem lennék fogorvos. Arra is rájöttem, hogy tök jó az órákon át tartó várakozás, mert az ember a végén már alig várja, hogy bemenjen és a gyomorgörcs helyett kisebb boldogsághullám önti el mikor behívják. Na mindegy túléltem.

Egyébként nem agyalok most semmin, rózsaszín köd borult rám, próbálom új főszereplővel kiegészíteni az életem. Csak még egyáltalán nem biztos, hogy elvállalja. Jövő héten kipuhatolózzák nekem, hogy mi van. Nem vagyok az a nyomulós fajta, de ha jó híreket kapok, muszáj lesz a magam esetlen módján belekezdeni valamibe.

Iggy Pop-ot hallgatok. Zseniális. Ő is.

Szia blog!

Mi van veled? Elvagy? Így egyedül, magadra hagyva a bokrok mélyén. Ne haragudj, hogy nem foglalkozok most veled, de az életem érzelmi szálaira koncentrálok éppen, próbálok valaki lelkén száradni. De majd jövök nemsokára! Addig kitartás!

én

Hmm, mostanság mindenki a globális felmelegedéstől meg a tengerszintemelkedéstől fél. Meg, hogy kipusztul még a kipusztulhatatlan is és nekünk kell megmenteni mindent, amit előtte elrontottunk. Én is védem a környezetet, ahol tudom, már csak a szakom és a természet hőn szeretése miatt is. De. Ilyenkor felmerül belül a kétely. Itt van egy égitest, 4,6 milliárd éves, ebből az utóbbi pár ezer évben megjelent rajta egy környezetszennyező faj, akik az hiszik magukról, hogy nekik kötelességük megvédeni a Földet minden rossztól. Azt a Földet ami kibírt meteorbecsapódásokat, aszteroida esőket, eljegesedéseket, árvizeket, vulkánkitöréseket, kozmikus sugárzást, földrengéseket, lemeztektonikát. Szóval ezt a tökös és kemény Földet akarja megmenteni egy olyan faj, ami fél a sötétben, nem szeret kimenni esőben mert elázik a haja stb. Mi, a hősök.  Kicsit azért ez vicces, nem?

"Mentsük meg a bolygót!" - visítozza mindenki. Közben meg nem a Föld érdekli őket, hanem, hogy kellemessé és tisztává tegyék a saját környezetüket. Aztán a konferenciákra autóval mennek, utazgatnak összevissza repülővel felszólalni a közlekedés káros hatásairól, kerékpár utakat akarnak, hogy elférjenek a BMW-k, gigamega koncerteket szerveznek a Földért. Belenyúlunk mindenbe, ami nekünk nem tetszik, mindegy hogy az természetes folyamat-e vagy nem, hapcizik a madár? Már megy is rá a gáz. Nem azt kell itt mondani, hogy elrontottuk, hanem, hogy elrontjuk. Mi lett volna nagyon régen? "Állítsuk meg a Laurázsiai lemez mozgását, mert különben összeütközik a Gondwánával és végünk?", "Gyilkoljuk le a dinoszauruszokat, mert teleszarják a bolygót, mellesleg minket is megesznek?"

Szóval szerintem ha a Földnek nemkívánatosak leszünk tesz róla, hogy eltűnjünk, egy vulkánkitörés, egy vírus...ilyenek. Lehetséges, hogy csak műanyagra volt szüksége és nem tudta előállítani ezért megtűr minket, hogy jó sok műanyagot csináljunk neki.

De mondom, nem vagyok egy környezetszennyező meg természetellenes,sokat kirándulok, szeretek én mindent. Csak na. Sokat képzelünk magunkról.

Na, megint itt. Az utóbbi egy héten nem sok időm volt. Elkezdődött a szorgalmi időszak, megpróbálom most jól, úgy, ahogy kéne, órákra járva. Amúgy is menne, de ha már ide járok legalább legyen sejtésem az órákon elhangzó anyagról, próbálom magamra erőltetni, hogy érdekes amit hallok. Néha megy.

Voltam pénteken Kispál és a Borz koncerten, Miskolcon. Akármennyire divat szidni mostanában a Kispált, én nekem még mindig a legjobb zenekar, az is marad szerintem. Egyszerűen nem tudnak olyan dalt írni, ami ne találna el bennem valamit. Nemcsak egy zenekar számomra... több. Jó és rossz emlékek előhívója, csalódások utáni fejsimogatós vigasztaló, szürke semmiből jó kedvet varázsoló. Eszembe jutnak róla régi mókák, parkok tavasszal, összeveszések, kibékülések, minden ami fontos. Egy vers és dalszöveg sem mozgat meg annyira, mint Lovasi szövegei. Koncertzenekarként meg egészen kiválók. A tizenévesektől a negyvenesekig rengeteg korosztály ott van, egy valami miatt ami összeköt idegen embereket és ez kurvajó. Látom a csőrocker arcát, amikor belekezdenek a Csillag vagy fecskébe és elhiszem, hogy ő akkor a legjobb barátom. Rátaposok valakire, hátrafordulok és csak vigyorog, hogy semmi baj és én sem haragszok senkire, ha rámtapos. Előjön minden ami belül van. Elfogult vagyok, na.

Tegnap megnéztem az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmet, kb. ötödszörre. Kikészítő. Az a képi világ, a történet, a hangok, a filmzene, a havas táj. Minden. A természet jól előkészítette a terepet a filmnek, néhány napja leesett a hó, borongós az idő, kabát kell még. Kimegyek és mintha a film folytatása lenne odakint. Szóval most magányosnak érzem magam, a film hatása. Jó lenne már valaki, akinek beszélhetek, őszintén, ami az eszembe jut, és figyel és érdekli, nemcsak bólogat, hanem ott van. Aztán cserélnénk, ő beszélne és engem érdekelne. Várom már a tavaszt.

Éjszaka azt álmodtam, hogy valaki a fejemben végig azt duruzsolta, hogy "párosan szép az élet, párosan szép az élet". És mindenütt a világon páros számok lebegtek minden élőlény körül. 2...4...8...12...20...stb. Boldog is volt mindenki.

Néztem ma egy filmet, amiben lerombolták a nyestkutyák élőhelyét. Én a magam részéről azt tanácsolnám minden állatnak, hogy sürgősen tanuljon meg beszélni... ugyan kinek lenne szíve levágni egy olyan disznót, ami tágra nyílt pupillákkal remegő hangon nyüszíti, hogy: " ne bánts, kismalacaim vannak". Vagy az említett nyestkutyák is mindenféle panasszal fordulhatnának mindenhová, hogy ne már pont az ő élőhelyüket...

Mi, emberek is nyernénk vele. Az öregasszonyok naphosszat pletykálhatnának a tyúkokkal a kerítés előtt, kibeszélhetnék az "Urukat", akik épp a kocsmában tátott szájjal hallgatnák a gólyák és fecskék beszámolóit a messzi Afrikáról. A hiénák személyében meg valószínűleg nagy mókamesterekre lelnénk...amennyit nevetnek egymás közt... A kutyákról kiderülne, hogy tényleg olyan jó "barátok", vagy csak érdekből csinálják az egészet. Én közvéleménykutatást végeznék a jegesmedvék közt, hogy valóban balkezesek-e? Én az vagyok, de nem jegesmedve...

Ilyeneken jár az agyam, fáradt vagyok...hjajj, a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni.