Hmm...paramparamm. Voltam ma Miskolcon, elintéztem pár dolgot, meg vettem Kispál koncertjegyet. Megfigyeltem, hogy sokkal nyitottabb vagyok, ha ott járok, nem tudom miért, talán az atmoszféra, vagy mert odatartozónak érzem magam...nem tudom. Most is szépen végighallgattam a lelkes mormon vallású egyén tájékoztatóját, mondjuk főleg azért mert tetszett az akcentusa, na meg adott ingyen könyvet a mormon vallásról. Ingyen könyvért meg ugye bármit. Egyébként meg sose értettem ezeket az utcán lődörgő, a saját vallásuk szépségéről meggyőzni akaró mukikat. Nagyobb dolog az Istentre találás és az egész vallásosság annál, hogy egy idegen 2 perces hablatyolása hatására történjen.

6 éven keresztül tanultam Miskolcon, aztán ilyen-olyan okok miatt át kellett mennem más városba, de megvannak a szokott útvonalak, csapások, amiken végigmegyek, eszembe jut akkor sokminden. Nagyon hangulatos hely, nemhiába énekelt róla sok szar és jó zenekar. Csak aztán ma belebotlottam abba a lányba akibe nagyon nem akartam, a 180.000 ember közül miért ne jönnének pont ők velem szembe a barátjával. Ha eszembe jut Ő, mindig akkor érzem a legszánalmasabbnak magam...hogy, egy év után is megdobban a szívem, amikor MSN-en bejelentkezik, hogy azért teszek ki üzeneteket, azért hallgatok dalokat, hogy Ő lássa. De most is valahol tudat alatt reméltem, hogy összefutunk, aztán mikor megtörténik ez, akkor meg szar. Szar, mert eszembe jut az a sok szép emlék és mókázás, ami már nem lesz többet és az a pár évnyi beszélgetés, játszóterezés, mászkálás, örömködés, szomorkodás stb. egy pillanat alatt semmivé lett és darabokra tört.

El is indultam haza egyből, haza, nyalogatni a sebeimet, amiknek már rég be kellett volna gyógyulni. (Jó ez a blogírás, kiírom a bajaimat, mások már rég azt hiszik, hogy túl vagyok ezen.) Hazafelé lerobbant a vonat, amire mostanában 50% esély van. De nem bántam, jó volt ott ülni a sok idegen között és csak bámulni ki az ablakon.

Hazafelé meg gyalogoltam jó két kilométert,  de azt is élveztem. Gondolkodtam azon a sok szép és szomorú emléken ami Miskolchoz kötődik és egy kicsit ilyenkor mindig visszakapom a régi életem. Amit szerettem nagyon. Szóval ballagtam így a felázott betonon, Eleven Holdat hallgattam, és közben vigyorogtam.

Ma berohantam a szüleimhez a konyhába azt ordítva, hogy apa, anya monnyon le!! Követeléseimet nyomatékosítandó felírtam ezt egy füzetbe is és bőszen lobogtattam. Kiderült, hogy anyám abba a füzetbe vezeti a kiadásainkat. Mérsékelt sikert arattam. De gratuláltak a több mint 22 évemhez.

Azzal kezdem, hogy nem szokásom közéleti dolgokról vitatkozni. Mindenkinek megvan a maga véleménye és nem lehet úgysem senkit meggyőzni. Nem is fogok írkálni ilyen dolgokról itt, csak most, Miskolchoz való kötődésem miatt. Nem vagyok rasszista sem, én egyénekben gondolkodom, vannak minden népcsoportnak rendes és nemrendes tagjai.

Na szóval, hihetetlen micsoda álomvilágban élnek egyes magukat fontosnak tartó emberek. Éldegélnek a hegyen a maguk által felfújt rózsaszín buborékban és ha valaki esetleg fellő egy igazságba mártott nyílvesszőt a völgyből, kétségbeesetten próbálják a nyíl által ütött lyukat befoltozni, az íjászt pedig megbüntetni.

Miről is van szó? Jön egy ember, a miskolci rendőrkapitány, és ki meri mondani azt, amit itt Borsodban mindenki tud. Erre jönnek felsőbb vezetők (tisztelet az ezúttal oly nagy számú kivételnek) és "áthelyezik" mivel ebben az országban nem szabad kimondani amit tudunk, itt nem szabad tudni, hogy kik a bűnözők. Van a magyar nép, aki jó és szép és mindent kibír, lenyel és vannak akik rablásokat, lopásokat, gyilkosságokat követnek el, azok valami idegen, ismeretlen eredetű lények. Talán még mindig visszajárnak az oroszok, éjjel, az erdő szélén lopakodva, és ők. Szerencsére visszahelyezték a kapitányt, de biztos nem lesz a jövőben ilyen bátor.

Tegnap láttam az Út a vadonba című filmet, a végén a főszereplő a halála előtt megérti, hogy a dolgokat valódi nevükön kell nevezni és nem lehet elbújni. Talán kellene tartani a Parlamentben egy csoportos vetítést.

Itt készülnek a felhők. A barlangot a medve ássa. A repülők valójában meteorok és a csík, amit maguk után húznak, az a meteor csóvája. A horizonton lévő felhők pedig magas, hófödte hegyek. Néha szeretem ezt hinni. Dolgozzon a képzelet!

Elkezdtem haladni a korral, a discman-t lecseréltem mp4 lejátszóra, jövő héten új telefont veszek, a régi már 5 éves és még fényképezni sem tud (nem mintha egy telefonnak kötelessége lenne fényképezni)...és elkezdtem ezt a blogot is. Itten. Mondjuk ezt azért, mert vége a vizsgaidőszaknak és most kicsit unalmas az élet, itt vidéken. Nem is írom ezt, csak magamnak.

Nem akarok itt nagy dolgokról, világmegváltásról írni, csak arról ami eszembe jut, igazából nem is szoktam blogokat olvasni. De jó így névtelenül felmászni egy sziklára és kiabálni  mindenfélét a messzeségbe, meg az erre tévedő madaraknak. Persze nem nézlek sima madárnak, sas vagy, erős sas.*

Na majd írok zenéről, ami az életem, álmokról, utópisztikus zagyvaságokról, az lenyűgöző és felülmúlhatatlan bundáskenyérről meg a satöbbiről. Megyek olvasni Gerlóczy Márton új könyvét, az Igazolt Hiányzás nagyot ütött anno. Kiváncsi vagyok.

*Ha a fenti mondat elolvasása után felszisszentél - mondván: "hú de gagyi" - átmentél a vizsgán. :)