Az utóbbi írások elég borús hangulatúra sikeredtek, úgyhogy most csak írok összevissza, ami történt velem mostanában, arról. Mer' néha ilyen is kell. Meg emlékezzek rá, 13 év múlva is, ha visszaolvasom, mondjuk nem történt semmi emlékezetes. Hogy min lepődtem meg? Azt majd a végén, az utolsó reklámszünet után.

Hol is kezdjem? Hol is kezdjem? Ja igen, néztem ma a Duna TV-n egy dokumentumfilmet egy böllérversenyen induló és ott második helyezést elérő csapatról. Valami kis faluból mentek, tök egyszerű emberek, akik a saját megyéjükön kívül is alig jártak még és behatárolt kis életük nagy lehetőségét ragadták meg. Nagyon boldogok voltak, nekem is jó kedvem lett ahogy néztem. Amúgyis imádom az ilyen filmeket, amikben teljesen egyszerű embereket mutatnak be, akik nem játszák meg magukat, nem próbálják leplezni, a tájszólásukat, nem vigyáznak, hogy és-t mondjanak oszt' helyett. Sok van ilyen a normálisabb csatornákon, sokkal jobbak, mint a hülye sorozatok a többin. A film előtt füvet nyírtam, mert nemsokára jönnek rokonok. Aus Deutschland. Jó lesz, mert: egyrészt németek lévén hoznak sok sört, másrészt itthon veszik a sört és Borsodit, haramdrészt nagybátyámmal ilyenkor nagy gitárpárbajokat szoktunk vívni kint esténként, Neil Young, Bob Dylan, akiket ő szeret. Hol tartottam? Fűnyírás. Nem volt egyszerű, mert nagy az udvar, ez a kisebbik gond, a nagyobbik, hogy megpróbáltak ezen fontos munka közben szabotálni. A gonosz imádkozó sáskák. Kettő miatt is le kellett hirtelen állítani a fűnyírót, különben rájuk toltam volna. De sáska életben maradt, fű pedig lenyírva. Látszik az idő múlása régen vidáman áttoltam volna rajtuk és megkerestem volna a darabjaikat. Mivel a kisgyerek legfőbb tevékenységei közé tartozik az állatkínzás, és én rendes kisgyerek voltam. Cigiztettünk békát, csúzliztunk madarat, fogtunk gőtét. Ma már nem bántok még egy pókot sem. Szóval látszik az idő múlása. De én ott veszem észre legjobban, hogy a TV-ben már nem 10-15 évvel idősebb bácsik kergetik a focilabdát, hanem nálam fiatalabb gyerekek.

Voltam tegnap Miskolcon, ami azért említésre méltó, mert láttam valamit, amit le is fogok írni ide és a blog történetének legdurvább és leghihetetlenebb mondata lesz az amibe belefoglalom. Amúgy csak könyveket vettem meg nosztalgiáztam kicsit, meg haleleség is kellett. Szóóóval. Nem is, ez megérdemel egy új bekezdést. Csak le ne fagyjon a gép, mikor leírom.

Szóóóval. Leültem elszívni egy cigit és úgy tettem mint aki fontos dolgai intézése közben megpihen pár percre. Elsétált mellettem egy srác. Rajta egy póló. Rózsaszín. Ez még nem baj. De. Erre a pólóra nem más volt írva, mint az, hogy: "Metallica". Hagyok időt feldolgozni... Rózsaszín Metallica póló. Azt hittem beh*gyozok. Miféle ember, aki megvesz ilyet?! Én eddig azt hittem, hogy ez kizárásos alapon működik, aki a Metallicát szereti, annyira, hogy megveszi a pólójukat, az nem hord rózsaszínt. Összedöntött ez a srác bennem egy világnézetet és továbbsétált anélkül, hogy bármit is sejtett volna. A köcsögje. Mi jön még? Rasztás skinhead? Melírozott hajú metálos?? Ki vagyok akadva ezen. Nem is bírok már írni. Hjajj, éljenek a blogok, meg a fekete Metallica pólós emberek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.