Na megjöttek a rokonok. Aus Deutschland. Megvolt a szokásos jópofizás, mosolygás, hogy milyen jó pólót kaptam, már megint, persze sosem fogom hordani, utálom mikor más vesz ruhát nekem. Örülök egyébként, hogy itt vannak legalább kicsit felpezsdül az élet, meg hát rokonok, na. Ja és persze a legjobb a közös gitározás nagybátyámmal. Felkelő Nap Háza, Stones, Dylan, Cat Stevens. Mikor megjöttek mondta, hogy hallott egy nagyon jó dalt a rádióban, ajjajjajoztak benne. Egyből rávágtam csillogó szemekkel, hogy az bizony a Quimby lesz és azon nyomban el is gitároztam neki, van ízlése az öregnek. Viszont most, hogy majdnem megduplázódott a ház lakóinak száma eléggé leszűkült a mozgásterem. Mert mit ér a korlátlan sörfogyasztás lehetősége, ha korlátolt a mosdó használata. Tisztálkodós nép a német, az nem baj, de amit lerendezhet 15 perc alatt ő 45 perc alatt végzi el.

Egyébként mostanában amúgy is egyre inkább érzem, hogy zsugorodik körülöttem a világ. Egyre kevesebb emberrel tudok értelmesen beszélgetni, koncerteken is egyre kevésbé érzem otthonosan magam, a sok tizenéves, kockáscipős, sálas kisgyerek között, akik 3 sörtől már azt se tudják, hogy milyen rendezvényen vannak, csak sikítják, hogy "beckzolííí". Kiváncsi lennék, hogy elgondolkodtak-e egyszer is a számok mondanivalóján, vagy csak hallgatják őket? Na mindegy.

Erre a világbeszűkülős dologra visszatérve, a lányok terén is ezt érzem... és most bájos kis történet következik, amiben a blog írója megállapítja, hogy közte és a tőle pár évvel fiatalabb lányok között bizony generációs szakadék tátong. Szóval, még májusban csoporttársammal elindultunk a MEN-re szokás szerint. Ültünk, ittunk, régi ismerősökkel beszélgettünk, mígnem csoporttársam, nevezzük őt T.-nek kiszúrt két lányt, akik nem messze ültek és elég unott képük volt. Rávett, hogy menjek oda. Nem vagyok az a nyomulós fajta, de ha iszok, könnyedén rá lehet venni mindenre. Szóval odamentem, mivel nekem akkor ott mindenképpen meg kellett kérdeznem az egyiket, hogy miért fehérebb az ő hegyaljás karszalagja mint az enyém, az eléggé részeg T. meg már ült is melléjük, és akkor már én is. Próbáltam valami értelmes dologról beszélni velük, aztán meg zenéről stb. elvégre mégiscsak zenei rendezvény. De nem mutattak nagy érdeklődést semmilyen téma iránt. Mígnem T., aki eléggé részeg volt megkérdezte tőlük, hogy "mikor dugtatok utoljára?" (vulgáris, de én a történeti hűség híve vagyok). Na ekkor aztán felélénkültek,  hogy "hűűűűlyee nem is ismersz és ilyeneket kérdezel", összenéztek, nevettek, játszották a megbotránkozottat. Holott erre a kérdésre vártak az elejétől, hogy bizonyíthassák, hogy ők igenis élik az életet, és bátran megmondhassák egy vadidegennek ezt, persze egy kis nógatás után. És kialakíthassanak magukról egy olyan képet a másikban, amilyennek akarnak látszani. Vagány, klassz csajok (nem lányok, csajok). Aztán én szép csendben eloldalogtam, mivel kezdődött a Kispál. Aztán hazafelé, hajnalban elgondolkodtam azon, hogy én soha nem fogom azt kérdezni senkitől, hogy "mikor dugtál utoljára?", olyantól se akit ezer éve ismerek, nem azért mert szégyellném megkérdezni, de egyszerűen nem vagyok olyan típus, akinek ez a mondat ki tudna bukni a száján. És azon is, hogy akik nem erre a kérdésre várnak, már mind foglaltak. Persze én sem ismerek minden embert. De mindent egybevetve nemigazán találom mostanában a helyem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.