Azon tűnődöm éppen, hogy vajon mi a jobb? Átélni, megtapasztalni valamit, aztán elveszteni és úgy tovább élni? Vagy úgy létezni, hogy ebben a valamiben nem is volt részünk? Elsőre könnyűnek tűnik e kérdés megválaszolása. De talán nem is olyan egyszerű. Tűnődjünk együtt:

Gondolom te egyből rávágnád, hogy az első lehetőség a megoldás. Hiszen tapasztalni, átélni, aztán erre emlékezni, tanulni a hibából, dicsekedve elmesélni, vagy hallgatni róla és magadban töprengeni, hogy hogyan is volt. Valami ilyesmi jelenti az életet, magányos perceinkben elgondolkodhatunk az események alakulásán és -jellemtől függően- túlléphetünk a dolgon, nyugtázva, hogy "hát van ilyen" vagy rágódhatunk rajta és szidhatjuk magunkat, az elcseszett természetünket, vagy azt ami miatt már nincs az, ami volt. Vagy örülünk, hogy volt benne részünk vagy sírunk, hogy már nincs benne részünk. Pár hónapja még én is gondolkodás nélkül ezt az "opciót" támogattam, "persze éljük át". Na de, itt most jön a csavar és a védelem felszólal a másik lehetőség mellett.

Nem jobb-e úgy élni, hogy viszonylag ingerszegény a környezet? Kisgyerekként boldog utoljára az ember őszintén -kivéve talán az igazán szerelmeseket-, amikor még nem érdekli őket az ellenkező nem, nincsenek nagy összeveszések a barátokkal, nincs olyan ok, ami miatt ne békülnének, ki ha az egyik fél átmegy a másikhoz, hogy menjenek biciklizni, nincsenek is barátok. Csak játszótársak. Csak a család, akik feltétel nélkül szeretnek.  "Boldog, aki lelki szegény." (én többek közt így értelmezem ezt a sort, de lehet még százféleképpen) Vajon ennék-e pl. a világ legfinomabb csokijából, ha tudom, hogy utána nem ehetek belőle soha többet? Szerintem csak az tud igazán magányos lenni, aki előtte átélte már, hogy milyen tartozni valakihez. De nem ezekről a futó, pár hetes "szerelmekről" beszélek, hanem úgy igazán, mint amikor úgy érzed, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ketten vagytok, és hogy egész életedben arra készültél eddig, hogy őt boldoggá tedd és ő is azért van, hogy ő téged és nincs megjátszás, a hibák letakarása stb. Amíg ezt át nem éli az ember addig tudja, hogy valami nincs, de nem tudja pontosan, hogy mi, nem tudja pontosan körberajzolni, csak egy nagy homályos folt. Így elviselhetőbb. Viszont, ha volt benne része pontosan tudja, hogy mi az a konkrét dolog ami hiányzik és mivel pontosan tudja sokszorosára erősödik az érzés. És a végén, már azt kivánja, hogy bár csak meg se történt volna. Hisz egy pillanatra látta az erdőben, ahol bóklászott világ életében az ösvényt, ami kivezet a napos, virágokkal teli tisztásra, ahol meg van terítva a piknikhez és megnyugtató szellő fúj. A saját hülyesége miatt viszont nem erre indul, vagyis de, megpihen kicsit, harap pár falatot, szól pár kedves szót majd vissza be a bozótosba és elveszíti az ösvényt, aztán annyi.  Rágódik rajta, hogy miért is tette ezt. Szarik rá, hogy volt, az érdekli, hogy már nem olyan.

Szóval szerintem nehéz ez.

Kedves nem létező olvasóim, legyetek szivesek állást foglalni, érdekel.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.