Fura valami, ez az internet. Rengeteg előnye van és szinte már nélkülözhetetlen. Ez tény. De, szerintem rengeteg dologtól meg is foszt. Zenefanatikus lévén, én a zene felől közelítem meg a dolgot.

Szép és jó és marhára örülök neki, hogy mindenféle zenét ami csak megtetszik vagy érdekesnek tűnik le tudok tölteni, olyan koncertfelvételekhez, régi felvételekhez, kezdő zenekarok demóihoz jutok hozzá, amikre esélyem se lenne szert tenni net nélkül. De. Van nekem ezzel egyetlenegy nagy problémám. Mégpedig az, hogy személytelenné vált az egész. El is mondom miért, ha hülyén hangzik így elsőre. Egyrészt, nem létezik fizikai valójában, nem tudom megfogni, mint a cd-t, márpedig én konzervatív típus vagyok, fiú létemre a lányok tetszenek, nem hordok rózsaszín pólót és szeretem a kézzelfogható dolgokat. Jóó kiírhatom cd-re, de az pénz, idő, én meg főiskolás. A másik dolog, hogy olyan mértékben áramlik a gépemre a zene, hogy egyszerűen nincs időm egy albumba belemélyedni, végighallgatni többször, megvárni míg megszokja és megszereti a fülem, mert már találtam is valami mást, ami szintén érdekel. Emlékszem, régen, mikor megkaptam az első Kispál cd-t (Naphoz Holddal-zseniális) elsőre olyan gondolatok keringtek, hogy "mi ez a szar?", "mit énekel?". Aztán elővettem még, mert nem tudtam mit hallgatni és fokozatosan belopta magát a szívem minden sarkába. Persze nem muszáj letölteni annyi zenét. De engem zavar, hogy itt vannak a korlátlan lehetőségek és nem használom ki, ki tudja mikor bukkanok valami nagyszerűre. Ezért csak töltök, csak töltök.

Na és a legnagyobb gond:

Régen, mikor még 1000 Ft-ért írtak cd-t a kiváltságosok, akik nettel rendelkeztek és elég nehezen lehetett hozzájutni az általam jónak ítélt zenekarok lemezeihez - nem mindig egyezik az ízlésem a közízléssel -, szóval akkoriban minden egyes lemeznek úgy örültem, hogy nagyon.

És kötődik mindegyikhez egy hangulat, egy évszak, egy történet, egy ember, egy jó vagy rossz emlék. Nem nagy dolgok. De ezeket visszaidézem, mikor hallgatom az adott lemezt, és felevenedik az a kis valami, ami máskor eszembe se jut. Annak a korszaknak minden szép és csúnya oldala. Ezekből a kis emlékfoszlányokból (is) összeáll egy történet, ami miatt érzem, hogy élek. Ettől pedig boldog leszek én. Egy kis történet, hogy érthető legyen mire gondolok: ha felteszem a 30Y-tól az Egy perccel tovább albumot (ami szerintem máig a legszerethetőbb lemezük) eszembe jut, hogy pár éve egy februári reggelen -15 fokban fél órát fagyoskodtam és vártam arra az akkor számomra nagyon fontos személyre, aki megigérte, hogy kiírja és elhozza. Hiába vártam nem jött. Aztán este felhívott, hogy lefagyott miattam a keze-lába-orra-füle és jól átvertem. Utólag kiderült, hogy mindketten ott voltunk, csak ő az épület másik oldalánál várt és fagyoskodott. Szóval ilyenek, nem nagy durranások. De nekem fontosak, hiszen ebből kiindulva egy csomó más is eszembe jut, és nem gyilkolja le az idő az emlékeket.

Most meg letöltöm, mappába teszem, hallgatom kicsit és jön is a következő, szép sorban. Egyszóval: nekem nem mindig jó korlátok nélkül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.